(Aki csak az orgazmusra kíváncsi, ugorjon pár bekezdést.)
A workshop előtt én már 5 napot lógtam a kedves másik felemmel Isztambulban, ami tiszta szerencse, mert nagyobb kulináris kaland volt, mint maga a "gasztro"workshop. Egy dologban nem sikerült rögtön beletrafálni: a halas szendvics.
Három óra alvás után érkeztünk Isztambulba (hajnali Wizzair járat), és mivel a Sabiha Gökcen reptér az ázsiai oldalon van, rögtön kompoznunk is kellett. Eminönü kikötőjébe érve nem bírtuk ki, hogy ne egy-egy halas szendviccsel indítsunk: díszes hajók imbolyognak sorban a part mellett, itt sütik a halakat, egész nap az imbolygásban, amiket a kedves vevő biztos talajon, tipikusan török miniatűr széken-asztalon tud elfogyasztani. Ára 4 líra, azaz 2 euró.
Egy nagy darab kenyérbe kerül a hal, saláta és hagyma, lehet locsolgatni citromlével. Lecsúszott, de nem jelentkezett az ízorgazmus, amire öt évvel ezelőttről emlékeztem. Szinte már álmodtam is azzal az egy árva szendviccsel, amit anno a Galata híd aljában toltunk be. Nem tudtam eldönteni, hogy a nosztalgia ruházta fel mágikus tulajdonságokkal, vagy csak nem a megfelelő helyet találtuk meg, de annyira központinak és helyiek által frekventáltnak tűnt a dolog, hogy féltem, bennem lesz a hiba.
A workshop utáni utolsó este azonban megígértem Katusnak, hogy vele is kipróbáljuk a dolgot. Elsunnyogtam a kikötőt, hátha megtaláljuk a híd aljában azt a bizonyos helyet, de az egész tele van már puccos éttermekkel, ahonnan gyorsan menekülnünk kellett a behívogató és bókoló pincérek elől. Már azt hittük, ennek lőttek, amikor az utolsó reménysugár felcsillant: a karaköyi halpiacot már takarították, de egy sátorból kialakított "étterem" még működött. Ketten kértünk egy közös szendvicset, hogy még a kokoreçet is kipróbálhassuk. Hiba volt. Kellett volna kettő, négy, sőt, le kellett volna velük szerződni egy budapesti étteremre, még ha tengert is kell ásni a Városligetben a friss makrélához.
Ebben benne volt az elveszettnek hitt orgazmus. Ilyen lehet annak a sok százaléknyi nőnek, aki még nem élte ugyanezt a szexben: ha nem vagy benne biztos, az tutira nem az. Eminönüben bennem maradt a sok bizonytalanság: "ez lett volna az?" Aztán Karaköyben csak tömtük a fejünkbe és nyögtünk a gyönyörűségtől. Mármint tényleg. Egyrészt ebben volt egy rakás zöldség, másrészt valami titkos összetevőnek (talán a sok szeretet?) köszönhetően olyan ízorgia robbant az ember szájába, amit újabb öt évig keres utána mindhiába Magyarországon.
Ráadásul itt csak 3 líra volt, és amúgy is sokkal autentikusabb egy lepukkant halpiacon enni, mint népviseletbe öltözött pincérektől hemzsegő helyen. Ha lett volna még egy alkalom, már abba is beletanultunk volna, hogy a szenyát savanyúsággal illik enni, amiért odáig vannak a törökök, és Eminönüben ráadásul ilyen díszes kis hintókon árulják:
A lényeg az, hogy kitapostuk nektek az utat: ha legközelebb Isztambulban jártok, a karaköyi halpiacon egyetek halas szendvicset, mert annál jobbat valószínűleg nem találtok. Az eminönüit pedig hagyjátok a picsába, akármilyen jól is néz ki. Csak a hídon kell átvágni, és már ott is vagytok.
Hosszabbat most nincs erőm írni (mozdulni se tudok így vacsora után), csak két képet tennék be a ma este főszereplőjéről: a lazacról. Ez azért nincs szépen körberakva párolt zöldségekkel, mert utánpótlásként érkezett. Kb harminc embernek öt ilyen legalább 2,5-3 kilós filét tettek ki megsütve, valami zöld fűszerrel a tetején. Mellé a krumplin a mártás isteni. Meg persze az egész. Küldenék ám haza, ha lehetne...
Hozzávalók
paradicsom, a kapor és a tejszín. Sűrűre és finomra főzöm, sózom. Ha kész összeforgatom a közben al dentére főzött fusillival és a csíkokra vágott lazaccal. A lazac a forróságtól kicsit megsül, ennyi éppen elég. Tálaláskor borsot őrlök rá.
jéjé nézte ki a receptet egy receptkönyvből és nekünk mortiis-szel annyira megtetszett nekünk, hogy. telt múlt az idő és eljött a tökéletes pillanat, a nagy halvacsora.
A rizottóval nem én leszek a mezőny meglepetése, de én először készítettem, szóval nekem nagy dolog volt. Már két hete megvettem egy fél kiló bébipolipot, ami a mélyhűtőben várt a sorára. Konkrét ötletem nem volt rá, aztán a nyári, portugáliai polipos rizs fantasztikus emléke rizottóra hívott. Ezzel csak az volt a baj, hogy a közeli boltokban nem lehetett kapni megfelelő rizst, az Ázsia már bezárt, a közelebbi Culinaris szintén, én viszont nagyon eltökélt voltam. Elindultam a Ráday utcán, és minden étteremben megkérdeztem, miből készül a rizottójuk. A kép siralmas: a Jaffában például "sima gyorsrizsből", a Pink Cadillac-ben jázmin rizsből - és ezt olyan hangsúllyal mondta a pincérlány, hogy érezzem, ők milyen menők. A Soul Café volt az első hely, ahol rizottórizst mondott a pincérfiú, és én lecsaptam rá: ugyan hadd vegyek már tőlük fél kilót felárral. Beszaladt a konyhába, hogy megkérdezze a szakácsot. Közben csörgött a telefonom: smor fedőnevű főgourmand-unk rendelkezik egy kilóval az áhított anyagból. Hirtelen felindulásból ki is fordultam az étteremből, amit rögtön megbántam, és ezúton szeretnék elnézést kérni a rendes pincérsráctól, aki nyilván hülye picsának tartott a hűlt helyemet látva. A döntéshozás sosem volt az erősségem.
A polipokat hideg vízben áztattam, hogy felolvadjanak. Ezalatt elkészítettem a zöldségalaplevet kb 2 liter víz, egy fehérrépa, két répa, egy hagyma, egy fokhagyma, egy paradicsom és némi szárított zellerzöld főzögetésével. Mindet felvágtam nagy darabokra, hagymát például félbe, paradicsomot négybe. Friss zöldfűszerem nem volt, ezért találomra tettem bele szárítottakat, de még sosem csináltam alaplevet, ezért nem vagyok egy nagy expert ebben, mennyire volt szentségtörés. Meg persze só és egész bors. Ez rotyogott vagy egy óráig, amikor az apróra vágott hagymát és fokhagymát kis olajon megdinszteltem, erre rá a lábakra darabolt polip, rá két dl bor. Én ugyanazt a félédeset használtam, amit korkiborki a kagylós tésztához, de gondolom, szárazzal az igazi. Így hagytam főni vagy 20 percet, amikor belezuttyintottam a rizst. Amikor nagyjából elitta a bort, akkor felöntöttem egy merőkanálnyi alaplével. Elitta, megint felöntöttem. Ezt megintcsak kábé 20 percig játszottam, közben kevergettem folyamatosan, jó krémes lett. Kóstolgattam, hogy megfőtt-e már, aztán késznek nyilvánítottam. Be kell vallanom, még sosem ettem igazi rizottót, úgyhogy összehasonlítási alapom nem nagyon van, de ez egész jónak tűnt. 
Sült makréla. Semmi különös. Héjában sült apró krumplik. Semmi különös. Viszont ha majonézes mangó chutney-ba mártogatod, rögtön új dimenziók nyílnak meg előtted. Nem is írnék erről többet. 
Tényleg nem vittem túlzásba, annyira siettem, hogy őszintén bevallom, megsózni is elfelejtettem, de utólag sózva se volt rossz. Csak a hasukba csúsztattam két szelet sonkát valamennyi vajjal, be a sütőbe, közben a pite megcsinálta a jégsalátát egy kis olívaolajjal és balzsamecettel. A képen a fekete dolog cékla - én a gasztrobloggerekkel ellentétben szeretem az ecetes céklát. 
A mai ebéd szinte teljes mértékben Szardíniára emlékezett, ahol októberben jártunk. Van itt ez a gyönyörű színű tészta (7-8 különböző szín van benne, csupa természetes színezékkel), trecce dell'orto a fajtája. Nem hallottam még róla, így rákerestem a treccére képek között, és csak egy tésztásat találtam, az viszont látszólag ugyanez a gyártmány. Szóval lehet, hogy valami egyediről van szó (: Ehhez képest nem volt olyan drága, mint a kézi gyártású tészták Olaszországban, kábé a duplája volt egy normál zacskó tésztának. Szardíniáról hoztuk még a szárított paradicsomot (0,99 euró üvegje!) és a parmezánt, amit a tésztára tettünk, és csak a tonhal jött a Plus-ból. Másra nem is volt szükség, így ezt is fel lehet tenni az egyszerű kaják polcára.
Mostanában rákattantam a levelestésztára. Az a nagyszerű benne, hogy bármivel lehet kombinálni. Kis háromszögcsomagokat szoktam belőle hajtani, a belsejét meg megtöltöm azzal, amit találok. Szóval ennek is a sokoldalúság az erénye (:
