Teknősleves

Mitől lesz finom egy rakott zöldség, ha nem rakunk bele darált húst, rizst, semmilyen gabonát vagy bármilyen húspótlót? Például a vajtól. A nagyon jó minőségű tejföltől-tejszíntől. Az ízes sajttól. Nem gumitrappista.

Felfedeztem a legkirályabb tejfölt Budapesten: a Rákóczi téri piac sajtosánál egy kerámiacsuporból mérik, 90 forint decije. Inkább crème fraiche-re hasonlít, rettentően krémes, nem savanykás. Ugyanitt a kapros-fokhagymás lágysajt őrült jó, és ezt úgy mondom, hogy semmibe se tennék kaprot a világon. (Kivéve, ha valaha tökfőzeléket főznék.) Szuper a parmezánjuk. Általában egy bácsi és egy néni árulja a pult mögött a saját sajtjait, mindent megkóstoltatnak, bármiről mesélnek. Ha van a pálinkás fűszersajtból, ki ne hagyjátok!

Ma este így csináltam egy tepsi rakott zöldséget, de nincs rá szentírás. 

Hozzávalók 3-4 teknősnek: 

4 nagy krumpli
fél kg sütőtök (inkább a nagy, kemény, mint a kanadai)
1 pritamin paprika
1 póréhagyma
fél fokhagyma
egy marék szárított paradicsom (ha száraz, beáztatva)
1 dl szupertejföl
2 dl sűrű tejszín
egy löttyintésnyi (szója)tej, hogy keverhető legyen 
20 dkg házi füstölt sajt (csarnok, őstermelő néni)
vaj
só, bors, kakukkfű, bazsalikom

Kivajaztam a tepsit, majd két krumplit vékony (2 mm) szeletekre vágtam, szétterítettem - első réteg. Rá só és bors - különösen most kell sózni, a tavalyi krumplik borzasztóan édesek már ilyenkor. Ezután a tök felét szeltem vékonyra - második réteg, rá került a felkockázott pritamin paprika, a felkarikázott póréhagyma fele és a vékonyra szelt fokhagyma. A negyedik réteg ismét krumpli, só, bors, erre jön a szárított paradicsom, megint tök. A legvégén a maradék póréhagyma, kakukkfű, bazsalikom. Sajnos most csak szárított, de akinek jut friss... Az egészre vékony szelet vajakat tettem, nem fedte be azért mindenhol.

Kikevertem a tejfölt és a tejszínt - ha mindkettő olyan sűrű, mint nekem volt, érdemes egy kis (szója)tejet önteni bele, hogy keverhető legyen. Bele só, bors. Elkentem a rakás tetején. Utolsó lépés a reszelt sajt, majd alufólia rá, be a sütőbe 50-60 percig 200 fokon. Ha már puha az összes zöldség (késpróba), levehetjük a fóliát, és addig pirítjuk, amíg a sajt el nem kezd barnulni. 

Ha azt akarjuk, hogy minden megpuhuljon, nem szabad vastag szeleteket vágni. Krémes, ízes lett az egész, alig bírtam megállni az evésben. Jól illene bele a padlizsán, cukkini, sárgarépa, gomba... Hétvégi, ráérős, pepecselős kaja, az előkészítés alatt úgy éreztem magam, mintha gyöngyöt fűznék.

Idő: 2 óra
Pénz: kb 1500 forint - de cserébe már tök jó minőség

(Aki csak az orgazmusra kíváncsi, ugorjon pár bekezdést.)

A workshop előtt én már 5 napot lógtam a kedves másik felemmel Isztambulban, ami tiszta szerencse, mert nagyobb kulináris kaland volt, mint maga a "gasztro"workshop. Egy dologban nem sikerült rögtön beletrafálni: a halas szendvics.

Három óra alvás után érkeztünk Isztambulba (hajnali Wizzair járat), és mivel a Sabiha Gökcen reptér az ázsiai oldalon van, rögtön kompoznunk is kellett. Eminönü kikötőjébe érve nem bírtuk ki, hogy ne egy-egy halas szendviccsel indítsunk: díszes hajók imbolyognak sorban a part mellett, itt sütik a halakat, egész nap az imbolygásban, amiket a kedves vevő biztos talajon, tipikusan török miniatűr széken-asztalon tud elfogyasztani. Ára 4 líra, azaz 2 euró. 

Egy nagy darab kenyérbe kerül a hal, saláta és hagyma, lehet locsolgatni citromlével. Lecsúszott, de nem jelentkezett az ízorgazmus, amire öt évvel ezelőttről emlékeztem. Szinte már álmodtam is azzal az egy árva szendviccsel, amit anno a Galata híd aljában toltunk be. Nem tudtam eldönteni, hogy a nosztalgia ruházta fel mágikus tulajdonságokkal, vagy csak nem a megfelelő helyet találtuk meg, de annyira központinak és helyiek által frekventáltnak tűnt a dolog, hogy féltem, bennem lesz a hiba. 

A workshop utáni utolsó este azonban megígértem Katusnak, hogy vele is kipróbáljuk a dolgot. Elsunnyogtam a kikötőt, hátha megtaláljuk a híd aljában azt a bizonyos helyet, de az egész tele van már puccos éttermekkel, ahonnan gyorsan menekülnünk kellett a behívogató és bókoló pincérek elől. Már azt hittük, ennek lőttek, amikor az utolsó reménysugár felcsillant: a karaköyi halpiacot már takarították, de egy sátorból kialakított "étterem" még működött. Ketten kértünk egy közös szendvicset, hogy még a kokoreçet is kipróbálhassuk. Hiba volt. Kellett volna kettő, négy, sőt, le kellett volna velük szerződni egy budapesti étteremre, még ha tengert is kell ásni a Városligetben a friss makrélához. 

Ebben benne volt az elveszettnek hitt orgazmus. Ilyen lehet annak a sok százaléknyi nőnek, aki még nem élte ugyanezt a szexben: ha nem vagy benne biztos, az tutira nem az. Eminönüben bennem maradt a sok bizonytalanság: "ez lett volna az?" Aztán Karaköyben csak tömtük a fejünkbe és nyögtünk a gyönyörűségtől. Mármint tényleg. Egyrészt ebben volt egy rakás zöldség, másrészt valami titkos összetevőnek (talán a sok szeretet?) köszönhetően olyan ízorgia robbant az ember szájába, amit újabb öt évig keres utána mindhiába Magyarországon. 

Ráadásul itt csak 3 líra volt, és amúgy is sokkal autentikusabb egy lepukkant halpiacon enni, mint népviseletbe öltözött pincérektől hemzsegő helyen. Ha lett volna még egy alkalom, már abba is beletanultunk volna, hogy a szenyát savanyúsággal illik enni, amiért odáig vannak a törökök, és Eminönüben ráadásul ilyen díszes kis hintókon árulják: 

A lényeg az, hogy kitapostuk nektek az utat: ha legközelebb Isztambulban jártok, a karaköyi halpiacon egyetek halas szendvicset, mert annál jobbat valószínűleg nem találtok. Az eminönüit pedig hagyjátok a picsába, akármilyen jól is néz ki. Csak a hídon kell átvágni, és már ott is vagytok.