Teknősleves

Bepótolom lemaradásomat, bizony, a Budai Gourmet-t. 

Már csak azért is kötelességemnek érzem a beszámolót, hogy ezúton köszönjem meg világevőnek a szegény kollégista blogger támogatását egy ajándék jeggyel (:

Kezdjük a kajákkal, mégis csak azért mentünk oda. Biztosra mentünk, csupa olyat kóstoltunk, amiről már hallottunk az első két nap után, és be is jött minden.

Indításnak (két hosszúlépés beszerzése után) egy mentás bárányburger a vadiúj Laci!Pecsenye? csapatától, aminek a legjobb eleme maga a mentalevél volt, a habnak semmilyen átütő ízére nem emlékszem, de így együtt azért maradandó.

Következő kör a már előre kinézett citromos nyúlkolbász volt a Kistücsöktől. Már annyiszor lett volna jó megnézni ezt az éttermet, de az autótlanság pont elég kifogás volt mindig arra, hogy elhalasszuk. Ha csak ilyen korlátozott mennyiségben is, de most ki lett próbálva, és továbbra is szeretném meglátogatni a helyet, úgyhogy a benyomás pozitív volt, még ha nem is mondtam volna meg, hogy nyúl. De ez már az én szakértelmem és korlátozott számú találkozásom a nyúllal.

Ezek után rátértünk az Anyukám mondtára. Itt rögtön két fogást is muszáj volt: a sokat emlegetett buffalás focacciát és a pacalt is.

Be kell vallanom, hogy most ettem először pacalt. Ez valami gyerekkori rögzülés lehet, mert mondjuk lampredottót, ami szintén hasonló dolog, már ettem és ízlett is, és most is valószínűleg az segített, hogy nem hagyományos magyaros stílusban, hanem egy friss, paradicsomos-zöldséges szószban készítették "Anyukámék". Ízlett. Finom volt, nagyon finom. Bárcsak Budapest egyik belvárosi kerülete lenne Encs.

A végét szuper fagyikkal terveztük zárni a Palotai cukinál (nem a Fragolában, mert azt már ismerem, szintén nagyon jó, de hát ott megyek el minden nap mellette - a chianti és a túrókrémes körte egyszerűen zseniális), volt ott petrezselymes kivitől céklás vérnarancsig minden, amiért én rajonghatok, de közben vettünk két remek kenyeret a Dérynénél, és ha már ott jártunk, nem bírtunk ellenállni a sütiknek se: Gábornak egy brownie (isteni), nekem meg egy mousse - ha jól emlékszem, ánizsos-csilis-narancsos, finom volt, nem nagyon édes. Sajnos a fagyinak már nem maradt hely.

A kenyereket (burgonyás és olívás) vacsorára vittük, és a kártyán maradó pénzből vettünk még hozzá egy borsos camambert sajtot, hogy otthon folytassuk a dőzsölést.

És akkor néhány szó magáról a rendezvényről: az egyik jegyet ugye világevőtől kaptam, a másikat pedig kénytelenek voltunk megvenni, ezért mondjuk nagyon szép poharakat kaptunk cserébe, szó se róla, de azért még így is húzós volt, ha bent is akartunk azért fogyasztani rendesen. A szervezők persze most talán levonják a tanulságot, és jövőre talán le lehet fogyasztani egy részét. Én megértem, hogy van belépő, ne szédelegjen arra mindenki, érkezzenek céllal az emberek egy ilyen elit rendezvényre, csak az arányokat kellene jól eltalálni. És nem hasonlíthatjuk egy zenei fesztiválhoz vagy egy állatkerthez, mert ott már senki sem kér meg, hogy fizess minden koncertért vagy állatért külön.

Na de remélem, ennél rosszabb jövőre sem lesz (:

Ezt igencsak kevés dologra mondanám, mivel levesek terén magas a mércém, de évek óta nem ettem ennyire király levest. A helyszín az immár hivatalosan is menőnek számító Kazinczy utca Kis Parázs nevű thai étterme. A Parázs Presszó kisebbik éttermében a curry-k és tészták mellett tízféle leves kapható, amelyből a Tom Yum Koong-ot (A2) és a Tom Ka Kai-t (A3) kóstoltuk. Az előbbi egy csípős citromos rákleves, amiben a csípós, a savanykás, a galanga és a koriander íze hihetetlen összhangban van, míg az utóbbiban a kókusztejes csirkelevesben a hasonló ízvilág még a kókusztej krémes és tipikus ízével is kiegészül. Egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy melyik leves a nagyobb királyság, egy biztos, abszolút profizmussal vannak összerakva az egyes ízek mennyiségei (nem hiába, a konyhában egy thai férfi és nő dobálta a tésztákat). Habár a helyen már korábban is ettem, a wok nem volt annyira meggyőző, így kicsit megkésve fedeztem fel micsoda kincsek rejlenek ezen a helyen...

Kötelező!

A legfrissebb és leg-leg-leg: velőspirítós a balatonrendesi kocsmában.

Erre általában rávágják, hogy nem is, mert a gyulakeszi velőspirítós a legjobb. (Gyulakeszi Tapolca alatt van, szóval egy régióban konkurálnak). Ezzel nem tudok egyetérteni: a gyulakeszi tojásrántotta jellegű, könnyű és könnyen felejthető. A rendesi viszont, abban minden benne van. Hagyma, paprika, só, bors, szerecsendió és még több fűszer, amit nem árult el a bácsi. Mellé erős pistát kínálnak, teljesen jogosan. Valamint nagyfröccs nélkül elképzelhetetlen, amihez a bor a szomszédos Varga pincészetből érkezik, nagyon finom.

A velőspirítósból egy adagon csak a nagyon szerelmesek osztozzanak, mert meglehetősen addiktív. „olyan méreg, amire jó rászokni”.  

Velősp.: 350.- (két nagy szelet), nagyfröccs: 140.- 

A parttól eltávolodva a Káli medencébe érkezünk, melynek szépségére most nem is keresnék szavakat. A medence közepén található kis falu, Kékkút elsősorban az ásványvízről híres. A falu szélén lévő palackozóüzem tövében van egy forrás, pár éve szépen kiépítették, onnan ingyen lehet vinni és inni az erősen vastartalmú ásványvizet. A falut érdemes a Kővágóörsről induló tanösvényen megközelíteni, nagyon vicces dolgokat lehet útközben látni. Kékkúton egyetlen kisbolt van, ahol nagyon finom péksüteményeket árulnak, a következőket ettem: kifli, diós búrkifli, sajtos pogácsa, kalács. 

Aki vágyik egy kis sznobériára is, ne hagyja ki Salföldet. A falu önmagában remek, de ennyi kornyadozó ötvenes képzőművészt egy diófa alatt még senki nem látott. Salföldön két helyen lehet fröccsöt inni: a természetvédelmi major szélén, itt akkor már az állatokat is érdemes megnézni, valamint a Pajta Galéria nevű étteremben. Utóbbi helyen érdemes enni is: gyakran változó étlap van, csupán néhány tétellel és nem túl durva árakkal. A falu melletti erdőben található amúgy egy kolostorrom, valamint a Tóti hegyre is innen érdemes felmászni – és érdemes, mert az egész Balatonra nyílik kilátás fentről.

 Muszáj megemlíteni a salföldi bányatavat is. Ugyan konkrétan ételekhez semmi köze, de kihagyhatatlan. Két tó még mindig használható a szorgos feltöltő munkálatok ellenére is. Az egyik látszik az út mentéről, a másikhoz át kell menni előtte Kisörspusztán, ami csupán egy utca az erdőben, szuperjó hely hippi családokkal és szép régi házakkal. A bányató környékét homok borítja, jókat lehet játszani. 

Most következzen két piac. Az egyik a kővágóörsi termelői piac, ami minden szerdán és szombaton délelőtt van a Művház udvarán, nyár elején még nem nagyon indult be, de azóta már biztos. A másik az egyre ismertebb káptalantóti biopiac. A piac maga nem a faluban van, hanem a káptalantóti elágnál, az ún. Liliomkertben, ami egy faiskola, de jó név egy biopiacnak is. (Amúgy pedig nem is igazi biopiac...) Minden vasárnap rendezik. Tulajdonképpen több világ alkotja ezt a piacot: a környékbeli nénik árulnak süteményeket, gyümölcsöt, lekvárt. Pestről ideszakadt figurák kínálnak különleges sajtokat, kencéket, kenyeret, dizájner lekvárokat meg mindenféle makrobiovegán izéket, és nagyon kedvesen mindent megkóstoltatnak. Ezen kívül német és holland középkorú alter házaspároktól különböző kacatokat lehet venni, van halas ember, valamint kávé, szörp és finom ebéd. Egyáltalán nem olcsó, valamint érdemes korán reggel vagy ősszel menni, ha az ember idegbajos alkat.

Remek biciklitúra célpont Szigliget. (Jó, nekem túra, egyeseknek lepkefing). Útközbe esik Badacsonylábdihegy, ami már nem a weinkelleres Badacsony, hanem egy szimpla település a hegy oldalában. Az út mellett egy óriási hordóban áll egy úr és 120-ért árulja a fröccsöt, közben lehet gyönyörködni a Balatonban a magasból.

A végén jöjjön két vendéglő: az egyik az Ivóka borozó, az első pálkövei leágazással szemben, a 71-es mentén. Nagyon kedves családi étterem, normális árakkal és ízletes étkekkel. Halászlé, tócsni, napi ajánlat, minden van. A másik a Kővirág étterem Köveskálon. Precízen berendezett vendéglő, modern magyar konyhával, drágább, de nagyon finom. Van búbos kemence is, de nem halászcsárda, hanem puritán népi romantika, jájj. (És innen már csak egy ugrás Szentbékálla és a kőtenger.)

Kövágóörsön leledzik a Szakálvin pincészet, ahol minden bort meg lehet kóstolni és azokról hosszasan szakérteni és nem nyomasztanak a vásárlással. Jó kis hűsítő program.

24 napon keresztül, 56 helyen 109 féle új tapaszt lehet megkóstolni a SANTIAGO(é)TAPAS fesztiválnak köszönhetően. A honlapon meg lehet nézni az összes szóbanforgót, sőt, mindhez ott a recept is (galegóul, de a google translate segíthet), bár nem hiszem, hogy sokan fognak hozzá egy ételhez, aminek az első hozzávalója "céklahomok". Na jó, igazából nem lehetetlen: ki kell szárítani a céklát, majd ledarálni robotgéppel. 

Tegnap kezdődött, mi persze mindennap ki szeretnénk próbálni párat, aztán a következő hetekben otthon majd már olcsó lesz a krumpli : PP Jövő pénteken ugyanis ismét Budapestre helyeződik a székhelyem. (Nem hiányoznak őrülten a magyar kaják, de kb ilyen sorrendben szeretném a következőket: túrógombóc, mákostészta, derelye, túrógombóc, tejleves tarhonyával, spenótfőzelék, sóskaleves, meggyes hókifli, zöldborsóleves, túrógombóc, nagymama bármelyik sütije, de főleg az almás-krémes, túrógombóc, rakott karfiol, lecsó édesen, tarhonyával, túrógombóc... most ennyi jut az eszembe hirtelen.)

Na de tényleg teljesen jól megvagyok ezek nélkül is (na jó, a túrógombóc azért baromira hiányzik), főleg egy ilyen héten. Megmutatom, miket ettünk tegnap a La República nevű szupertrendi, mégis kedves helyen.

Ez a kis cukiság magyarra fordítva valami ilyesmi: "Tőkehal karfiolkrémmel, 65°-os tojással, curry-s kenyérmorzsával pohárban". A galego-fanok kedvéért: "Vaso de bacallau, coliflor, ovo a 65° e migas ao curry". Christának sok volt ez a folyósság, a szinte már nyers tojás, de nekem bejött, úgyhogy megittam (igen) az övét is. 

Ez a második szépség volt az a közös nevező, amire mindenki csupa elismeréssel bólogatott. Amit bele mertek illeszteni a nevébe, az a következő: "ibér sertés sirloin (?), burgonya ravioli San Simón (füstölt) sajttal és almaszósz" ("Solombo de porco ibérico, ravioli de pataca e San Simón e compota de mazá"). 
A valóságban még egy kis baconszerűség is van ott a ravioli körül, tulajdonképpen a bacon helyettesíti a tésztát, és a töltelék a (csodálatosan selymes) sajtos krumplikrém. Plusz van még ott egy kis kuszkusz is, amit még a receptben sem említenek. Finom, nagyon finom, miért csak egy falat az egész, ugyanakkor a Repúblicához képest ez nem annyira érdekes vagy meghökkentő, inkább a nagyon jó minőségével hívja fel a figyelmet magára. Meg persze szépnek szép.

A harmadik tapasz tulajdonképpen desszert: "Paradicsomlekvár és kecskesajtfagylalt parmezánnal és olívaolajjal" ("Marmelada de tomate, xeado de queixo de cabra, parmesano e aceite de oliva"). 
Én persze ezt vártam a legjobban. Ami csalódást okozott, az a paradicsomban mindent elnyomó mézíz és túlzott édesség, ami viszont ellensúlyozta ezt a negatívumot, az a kecskesajtfagylalt, főleg az a falat, amit a bazsalikomlevéllel együtt kaptam be, mmm. Kevesebb méz, és minden tökéletes. A paradicsomnak kellett volna olyan jó minőségűnek lennie, hogy saját, természetes édességével elvigye az ízt. Így azonban Christa ismét feladta a felénél, én pedig ismét feláldoztam magam, mert azért rossznak sem volt mondható.

A Repúblicát egyébként ajánlom mindenkinek, aki véletlenül Santiba téved, 16 eurós kóstolómenüjük van mindig az aktuális tapaszokból. A legtöbb résztvevő bár és étterem általában azért nem olyan különleges dolgokat kínál, mint most erre az eseményre, de a República kivétel nélkül mindig. Persze most azért érdemesebb menni, mert az összes tapasz 2 eurós egységáron kapható minden helyen, ami ahhoz képest, hogy némelyik Szt. Jakab kagylót, osztrigát vagy polipot használ fel, nagyon megéri.

Folyt. köv. ma este.

Diákként a legnagyobb éttermi gasztrokalandokat az ebédmenüvel éljük át, és a Standról igen jókat hallottunk, mint a legjobb tökfőzelék és legjobb paradicsomoskáposzta, satöbbi.

Nagy várakozásokkal ültünk be tehát egy kétszemélyes asztalhoz. Pár perc múlva leült eggyel odébb két inges pasi. Akkor álltunk fel innen és ültünk át egy másik pincér területére, amikor előlük már a leveses tányért is elvitte a leányzó, tőlünk meg még mindig nem kérdezte meg, mit kérünk. Lehet, hogy a kopaszodó középvezetők nagyobb borravalót hagynak, de a diáklányok meg blogot írnak, úgyhogy revans.

A másik csúnya dolog volt, hogy ugyan háromig van menü, a vega opció (spenótos gnocchi) azonban már kettőre elfogyott. Az első, béna pincérlányt hallottuk felajánlani a kopaszodónak, hogy főznek tésztát ugyanazzal a mártással, de a második pincérünknek sajnos ennyi fantáziára sem futotta. Hiába próbáltam belőle kifacsarni valamilyen vegetáriánus megoldást, odáig jutott, hogy tud hozni árpagyöngyöt csirke nélkül, "de annak nem sok íze van". Kértem tehát brassóit. Elé gazpachót, utána grillázshabot.

A gazpacho ismét csalódás volt. Először a forró tányérhoz értem hozzá, meg is ijedtem, hogy meleg a leves. De hideg volt, vagy inkább szobahőmérsékletű. Miért kell melegített tányérban tálalni? Aztán meg maga a leves. Tudom, a gazpacho olyan, mint nálunk a lecsó, minden háznál más, nemhogy minden vidéken. De a standosnak szerintem erősen sűrítettparadicsom-íze volt, és nem úgy tűnt, mint amibe jeges vizet tettek volna, nem elég hideg, nem elég könnyű, túl sűrű. Ha igazán jót akartok Pesten enni, ajánlom a Lébárt, ahol friss biozöldségekből igazán hideg, igazán frissítő, többféle zöldséget tartalmazó gazpachót kaptok 265 forintért.

A brassói finom volt, bár a krumplinak lényegesen több íze volt, mint a húsnak, de ez utóbbinak úgyis átpakoltam a felét Jucus tányérjába.

A desszert viszont tényleg nagyon jó volt, a grillázshabban csak két nagyobb dióhéjdarabot találtam (sic!), de ízre meg voltam elégedve, bár ritka az az édesség, amivel nem vagyok. Jucus meggyespitéje szintén guszta volt és finom, vékony linzertésztán sok-sok meggy.

A konklúzió, hogy háromfogásos ebédet 1180 forintért talán nehéz is lenne ennél jobb minőségben elkészíteni, de azért a gazpacho koncepcióján bőven javíthatnának, a felszolgáláson meg aztán végképp. Végül tényleg nem hagytam borravalót, mert egy picit több effortot várok egy ilyen helyen, ha megemlítem, hogy vegetáriánus opciót szeretnék (mint ahogy az a másik pincérnek sikerült; kár, hogy ő meg nem vett rólunk tudomást), meg úgy mellesleg fél perc után visszajött a srác, hogy mit is rendeltünk. De a nulla borravaló ellenére nagyon lelkesen köszöntek nekünk kifelé menet (:

Azért ha legközelebb szimpatikus heti ajánlat lesz, még teszek egy próbát. És hamarabb megyek, nehogy elfogyjon, amit kinéztem :-P

Ez a poszt az ócska utazóson is megjelent, ahol további írásokat is találtok a kubai túráról pitétől.

Nem tudtam megtagadni önmagamat, és az engem egyik legjobban érdeklő dolog volt az utazás előtt: az ételek. Gondoltam, hogy nem lesz annyira más, de azért egy kevés egzotikumra számítottam. Ami furcsa, hogy többnyire borzalmas volt, most mégis nagyon szívesen megennék mondjuk egy ottani "pizzát"... Vagy a következő képen látható 50 forintos sült banán - véreshurka nyársat...

A sok borzalom előtt elmondom a legjobb dolgot: kókusztejes hal Baracoában. Valami fehér dologra számítottam én is, de piros volt, vagy inkább narancssárga. Nem megy nekem sajnos az ízek boncolgatása, de tippre paradicsomszósztól volt ilyen. Kicsit csípős, nagyon ízes.

Felső kategóriát nem próbáltunk ugyan, de a legaljától a tisztes középig ettünk végig szinte mindenféle helyet, és a minőség szinte mindenhol egyforma volt: alacsony. (A lenti kép egy sonkás pizzát ábrázol.)

Kezdjük ott, hogy kétféle pénznem van: a peso a helyieknek, a konvertibilis peso ("dollár") a turistáknak - persze mindkettő használhatja mindkét pénznemet. Pesóban minden olcsó, dollárban minden drága. Általában megvan, hogy a hely melyik kategóriába tartozik, de a pesós helyek turisták láttán hajlamosak dollárossá változni.

A nem állami helyek általában borzasztó drágák, ezért ilyen étteremben (ún. paladar) nem is nagyon voltunk.

Az állami étterem kétféle lehet: Az egyik: pesóért, hiperolcsón borzalmas kiszolgálás, gyenge kaja, semmi hangulat, ráadásul kritikán alul tátong egy szakadék, na onnan integet a higiénia. Például ezeken a helyeken többnyire 2-300 forintból lehet vacsorázni itallal együtt, cserébe elfelejtik kihozni a társaság egy részének a kaját, az étel hideg, köret alig van és szánalmas, csótányok rohangálnak a lábunk között. Azért a pincérek itt is csokornyakkendőt hordanak persze, az utolsó szakadt helyen is elegáns egyenruha, az kell.

A másik: dollárért, drágán, gyenge kiszolgálás, gyenge kaja, néha tűrhető hangulat (ez alatt azt értem, hogy esetleg nem neonfénnyel van megvilágítva egy szocmenza-jellegű fehér terem), néha akár még higiénikus is. Itt ugyan nem felejtik el, hogy az ötödik tányért is kihozzák, de nem nagyon sikerül a kívánt köretet rendelni, a pincér folyamatosan turházik, négyféle ételből kettő értékelhető, de nem érezhető akkora különbség, mint az árakon: egy-egy fogás 2000 forint körül van, ami mindenképpen tízszerese a pesósnak. De itt legalább tiszta volt a mosdó, még papírt is tettek ki! A dolláros hely sem garancia a lehúzható vécére.

Éttermekbe azért viszonylag ritkán jártunk, többnyire utcai standoknál ettünk. A leggyakoribb a "pizza" (kelttészta többnyire sajttal, jó esetben még egy kis paradicsomszósszal is) 50 forintért, vagy a szendvics ugyanennyiért. Legtöbbször egy fél disznót szeletelgetnek egész nap és töltenek zsömlékbe. Kedvencünk volt a rántottás zsömle (20 ft) és a krokett (fenti képen, 5-10 ft, paradicsomot mi hoztuk hozzá). Egyszer megkérdeztük, mi van a krokettban, erre a bácsi megkérdezte a nénit, "te, mi is van a krokettban?", mire a néni azt mondta, hogy "hát hús, meg ugye ilyen dolgok". Én egyszer találtam benne egy zöld műanyag szálat, Kata csak a csontdarabig jutott.

Kubában az volt a jó, hogy az utca bármikor tartogatott meglepetést. Bár a fent említett kaják voltak a leggyakoribbak, mindig jöhetett valami új, amit még nem ettünk. Édes vagy sós frissen sült fánkok, sütemények, gyümölcslevek.

Ciego de Ávilában találtunk egy (állami) helyet, ami kifejezetten gyümölcsökre szakosodott. 10 forintért ihattunk friss gyümölcslevet (guayava, mangó, paradicsom, narancs...), 7 forint volt három minibanán, 10 körül az ananászszelet.

folyt. köv.

Az előző tökös tészta inspirálójaként már megemlítettem a Cornucopiát, de most egy külön posztot szeretnék neki szentelni.

Elizabeth barátnőmmel a farmon éltünk együtt egy hónapig, így tudtam, hogy megbízhatok az ízlésében. Rá is kattantam rögtön a vega-organik étteremre, amit ajánlott, és szerencsére pitének se volt ellenére a 13 eurós menü hallatán sem. Dublinban ez egyébként nem drága, csak mi még mindig Magyarországon kerestük meg a pénzünket. Írországban 8 euró valamennyi a minimálbér óránként. Nálunk talán 350 forint?

Szóval a Cornucopia. Még akkor nyitottak a Wicklow streeten, ami a legtrendibb Grafton streetről nyílik, amikor utóbbin még egy mezei pék is meg tudta fizetni a bérleti díjat. 1986-ban. Wholefood shopból fokozatosan alakult ki az étterem. Kifőzde típusú, tálcával kéred a pultnál, de a választék nem éppen kifőzdére jellemző. Van napi két leves, 10 saláta és talán 8 főétel. A főételhez automatikusan jár két adag saláta, így lesz egy hatalmas tányér ételünk 12-13 euróért. Ízelítő a menüből a honlapjukról (nem fordítanám le):

• Moroccan chickpea tagine served with a lemon and coriander couscous
• Polenta bake layered with roast Mediterranean vegetables topped with basil pesto
• Butternut squash and two cheese cannelloni cooked in a sage cream
• Quiche of the day: mushroom, leek and smoked cheese/Blue cheese, walnut and spinach
• Broccoli, lentil and sweet potato sambar (Sri Lankan curry) served with organic brown rice
• Roasted polenta topped with roast pumpkin, fennel and sweet peppers and an almond pesto
• Winter vegetable & green lentil pie with a smoked cheese & spring onion mash
• Roasted Mediterranean vegetable, goats cheese & tomato fondue tart

  

Pite az előző posztban leutánzott tésztát kérte (csak épp isteni finom volt) fokhagymás krumplisalátával és görög salátával. Én spanyol csicseriakármit barna rizzsel, salátának egy cikóriás körtesalátát és egy szicíliai krumplisalátát.

A hangulat nagyon közvetlen volt, a dolgozók pedig láthatóan odavannak a helyért. Én is tudnék lelkesedni érte, szó se róla. Mikor ilyeneket eszek, érzem, hogy minden falattal egészségesebb leszek, és közben iszonyú finom. A farmon is ezt imádtam... A bio jelzőt pedig már nem is merem használni, mert Magyarországon valami ezoterikus hókuszpókuszt képzelnek mögé, az angol organic meg wholefood viszont nagyon tetszik... Szóval kéne nekünk egy ilyen organikus egészétel étterem (:

Ja, és reggelizni is lehet náluk, az is nagyon gusztának tűnik, és nagyszerű desszerteket is csinálnak, de ezeket nem próbáltuk. Megvettem viszont a most megjelent gyönyörű szakácskönyvüket, amiről a következő posztban fogok írni lelkesen.