(Aki csak az orgazmusra kíváncsi, ugorjon pár bekezdést.)
A workshop előtt én már 5 napot lógtam a kedves másik felemmel Isztambulban, ami tiszta szerencse, mert nagyobb kulináris kaland volt, mint maga a "gasztro"workshop. Egy dologban nem sikerült rögtön beletrafálni: a halas szendvics.
Három óra alvás után érkeztünk Isztambulba (hajnali Wizzair járat), és mivel a Sabiha Gökcen reptér az ázsiai oldalon van, rögtön kompoznunk is kellett. Eminönü kikötőjébe érve nem bírtuk ki, hogy ne egy-egy halas szendviccsel indítsunk: díszes hajók imbolyognak sorban a part mellett, itt sütik a halakat, egész nap az imbolygásban, amiket a kedves vevő biztos talajon, tipikusan török miniatűr széken-asztalon tud elfogyasztani. Ára 4 líra, azaz 2 euró.
Egy nagy darab kenyérbe kerül a hal, saláta és hagyma, lehet locsolgatni citromlével. Lecsúszott, de nem jelentkezett az ízorgazmus, amire öt évvel ezelőttről emlékeztem. Szinte már álmodtam is azzal az egy árva szendviccsel, amit anno a Galata híd aljában toltunk be. Nem tudtam eldönteni, hogy a nosztalgia ruházta fel mágikus tulajdonságokkal, vagy csak nem a megfelelő helyet találtuk meg, de annyira központinak és helyiek által frekventáltnak tűnt a dolog, hogy féltem, bennem lesz a hiba.
A workshop utáni utolsó este azonban megígértem Katusnak, hogy vele is kipróbáljuk a dolgot. Elsunnyogtam a kikötőt, hátha megtaláljuk a híd aljában azt a bizonyos helyet, de az egész tele van már puccos éttermekkel, ahonnan gyorsan menekülnünk kellett a behívogató és bókoló pincérek elől. Már azt hittük, ennek lőttek, amikor az utolsó reménysugár felcsillant: a karaköyi halpiacot már takarították, de egy sátorból kialakított "étterem" még működött. Ketten kértünk egy közös szendvicset, hogy még a kokoreçet is kipróbálhassuk. Hiba volt. Kellett volna kettő, négy, sőt, le kellett volna velük szerződni egy budapesti étteremre, még ha tengert is kell ásni a Városligetben a friss makrélához.
Ebben benne volt az elveszettnek hitt orgazmus. Ilyen lehet annak a sok százaléknyi nőnek, aki még nem élte ugyanezt a szexben: ha nem vagy benne biztos, az tutira nem az. Eminönüben bennem maradt a sok bizonytalanság: "ez lett volna az?" Aztán Karaköyben csak tömtük a fejünkbe és nyögtünk a gyönyörűségtől. Mármint tényleg. Egyrészt ebben volt egy rakás zöldség, másrészt valami titkos összetevőnek (talán a sok szeretet?) köszönhetően olyan ízorgia robbant az ember szájába, amit újabb öt évig keres utána mindhiába Magyarországon.
Ráadásul itt csak 3 líra volt, és amúgy is sokkal autentikusabb egy lepukkant halpiacon enni, mint népviseletbe öltözött pincérektől hemzsegő helyen. Ha lett volna még egy alkalom, már abba is beletanultunk volna, hogy a szenyát savanyúsággal illik enni, amiért odáig vannak a törökök, és Eminönüben ráadásul ilyen díszes kis hintókon árulják:
A lényeg az, hogy kitapostuk nektek az utat: ha legközelebb Isztambulban jártok, a karaköyi halpiacon egyetek halas szendvicset, mert annál jobbat valószínűleg nem találtok. Az eminönüit pedig hagyjátok a picsába, akármilyen jól is néz ki. Csak a hídon kell átvágni, és már ott is vagytok.